Mesnyi Éva a Ki legyen az Év Női Példaképe Baranyában? pályázat egyik jelöltje

Szakmai sikerek:

Ápolónő vagyok, az egyik legnehezebb szakterületen, a Pszichiátriai klinikán dolgozom, betegágy mellett, 12 órás nappali  és éjszakai beosztásban. Nem tudok beszámolni nagy szakmai sikerekről, hacsak azt nem tekintem sikernek, hogy szeptemberben elértem a 30 éves jubileumot, a Pécsi Tudományegyetem ápolójaként. Ennek a 30 évnek a nagy részét, kb. 23 évet a pszichiátrián dolgoztam le. Ez alatt az idő alatt soha nem voltam táppénzen, kivéve a szülési szabadságot, és összesen 3 év gyermekgondozási távollét. Munka mellett szereztem főiskolai végzettséget, egészségtantanár szakon, 14 évvel ezelőtt. A főiskolai tanulmányok ideje alatt végeztem egy szakmai képzést is, a meglévő ápolói végzettségem mellé pszichiátriai és mentálhigiénés szakápoló képesítést is szereztem. Ezzel egy időben szereztem jogosítványt is, így egy időben voltam 4 kiskorú gyermek édesanyja, főiskolai hallgató, tanulóvezető, és a szakmai képzés tanulója. Jelenleg a kórházi osztályon végzett munkám mellett házi szakápolást végzek. Kb. heti 3x látogatok meg 4-5 beteget a saját otthonában, többnyire sebellátást végzek. Dokumentált sikerekről nem tudok beszámolni, de nekem sokat jelent a betegek öröme, amikor egy hosszan elhúzódó sebgyógyulás javulást mutat, vagy a hozzátartozók hálás köszönete, amikor a fekvő beteg körüli tevékenységeket megkönnyítő megoldásokat ismertetem velük.(pl. beteg mozgatása, mindennapi tevékenységek elvégzése).

Család bemutatása:

A férjemmel fiatalon kötöttünk házasságot, jelenleg a férjem 55 éves, idén én is 55 leszek, 37 éve vagyunk házasok. Az együtt eltöltött évek alatt voltak örömek, és nehézségek is, de kitartottunk egymás mellett. Fiatalon lettünk szülők, én a 20-ik születésnapomon már 2 gyermekes anyuka voltam, majd később született még 2 gyermekünk.
A gyermekeink:
- Edina 36 éves, férjével most várják első gyermeküket, így nyáron mi is nagyszülők leszünk.
- Zoltán 35 éves lesz, kb.10 éve külföldön él és dolgozik.
- Tibor 27 éves, párjával velünk laknak, közös jövőjüket tervezik
- Andrea 23 éves lesz, önállóan él, dolgozik, édesanyja példáját követve betegágy mellett.
Rendszeresen tartom a kapcsolatot a felnőtt, fizikailag tőlem távol lévő gyermekeimmel is. Megosztják velem örömeiket, nehézségeiket, ilyenkor igénylik, és a tőlem telhető legnagyobb mértékben támogatom őket lelkileg (néha éjszakába nyúló telefonbeszélgetések formájában). A gyermekeim kamaszkora óta a hétvégi kiruccanásaik végén mindig készen álltam a TAXI szolgálatra, ezt jelenleg is önként vállalom, mert így tudom, hogy biztonságban hazaérnek. Amikor a gyermekeink felnőttek,(Andrea esetében csak közeledett a felnőttkorhoz), ketten már ki is repültek a családi fészekből, a családi házunkat, ami korábban mindig gyerekzsivajtól volt hangos, kezdtük nagynak, üresnek, csendesnek érezni. Az otthon maradt gyermekeink is egyre kevesebb időt töltöttek velünk, így egyre inkább hiányérzetünk támadt. A házunk, és a hiányérzetünk betöltése érdekében közösen megbeszéltük a férjemmel (a gyerekek véleményét is kikérve) hogy nevelőszülők leszünk. Azt terveztük, hogy 2 kisgyermeknek próbáljuk meg pótolni a szüleit. Aztán úgy alakult, hogy első körben 3 gyermek került a szerető gondviselésünk alá (R. 6 éves kislány, V. 5 éves kislány, D. 1,5 éves kisfiú) majd néhány hónap múlva egy újszülött kisfiút, D.-t vihettük haza. Ez utóbbi koraszülött, genetikai terhekkel jött a világra. A nagyobb gyerekek, 3 testvér, fizikailag egészséges, értelmes gyerekek, de lelkileg nagyon megviselte őket az élet. A nevelt gyermekek már több mint 7 éve élvezik családunk szeretetét, teljes mértékben részei a
családnak. Saját gyermekeink testvérként tekintenek rájuk, a párjaik is elfogadják, szeretik őket. Születésnapokon, ünnepnapokon rendszeresen együtt van a család, ilyenkor 10-12 főre terítjük meg az ünnepi asztalt. Legnagyobb örömem azt látni, hogy kicsik és nagyok együtt vannak, előkerülnek a társas játékok, építőjátékok, közösen játszanak, esetleg filmet néznek.

Munka és magánélet összeegyeztetése:

A korábbi kérdésekre adott válaszaimból kiderülhet, hogy nap mint nap többféle feladat megoldása vár rám. Jelenleg elsősorban a 4 kis gyermek nevelése, mindennapi ellátása az elsődleges feladat, ami önmagában is embert próbáló néha. A gyerekek most 7,9,12,13 évesek. Szívvel-lélekkel neveljük
őket, semmi különbség nincs ebben a saját gyermekeink neveléséhez képest. Mindegyik gyermek megkapja azt a figyelmet, amire szüksége van, igyekszem a meglévő képességeiket fejleszteni. Van, akinek kisgyermekkora óta gyógypedagógiai fejlesztésre van szüksége, van, akinek pszichológiai
támogatásra van szüksége (rövidebb-hosszabb ideig szinte mindegyiknek volt rá szüksége), van, akinek nagyon jó a mozgásképessége, neki balett, majd modern tánctanulás lehetőségét biztosítjuk, van, akinek a szorgalma kimagasló, neki a tanulás, a különböző versenyeken való részvételt segítjük.
Két gyermek igazolt játékos, egyik a helyi focicsapat, a másik a kézilabda csapat tagjaként, rendszeresen vesznek részt bajnokságokon. Ha tehetem, a versenyekre sokszor szállítom a gyerekeket, ilyenkor néhány csapattárs is velünk utazik. A gyerekek nevelése mellett a munkám és a másodállásom, a házi ápolás is része az életemnek, mindennapjaimnak. ( A házi ápolás nem egy "kötelező" feladat, szinte hobbiként teszem). Hogy mi volt a legnagyobb kihívás? Azt hiszem mindennap egy kihívás. Reggelenként, amikor átgondolom a teendőimet csak remélni tudom, hogy minden feladatnak eleget teszek, de esténként, amikor a nap eseményeit gondolatban átnézem, általában elégedetten nyugtázom, hogy minden feladatot teljesítettem. A megoldást a jó logisztika jelenti. De leginkább a család összefogásának köszönhető hogy mindig sikerül a feladatokat teljesíteni. A férjem biztonsági őrként dolgozik, és általában sikerül a munkabeosztásainkat összehangolni, így a gyerekek felügyeletét, ellátását felváltva biztosítjuk. Ha mégsem sikerül, akkor teljesen természetes, hogy a felnőtt gyermekek segítenek, elsősorban a fiam és párja, akik velünk élnek. Persze, mindezt koordinálni kell napi szinten,
ez pedig az én feladatom. Általában nem érzem, hogy különleges dolgot teszek. Az ismerőseim néha rácsodálkoznak, hogy lehet ennyi mindent csinálni. De én azt gondolom, hogy CSAK teszem a dolgom. Kaptam feladatot és naponta kapok erőt a feladatok elvégzéséhez.